Az ezerévesnek hirdetett, mégis alig tucatnyi év után összeomlott Birodalom útjain egy nő és egy féri gyalogolt észak felé, batyu, iratok és pénz nélkül. A nő piszkos nadrágot és kockás blúzt viselt, a férfi csíkos rabruhája még ennyire sem volt elegánsnak mondható. Nem ismerték a vidéket, csak annyit tudtak, hogy valahol északon még tartják magukat Dönitz csapatai, valahol ott még létezik az a Németország, amit bár már szívükből gyűlöltek, mégis életük eddigi kereteit képviseli.
Némán lépdeltek egymás mellett, lassan egy falu határához értek, mikor a férfi megszólalt:
- Meghalt?

Tegnap egy ballagáson voltam, s a leánynak ezt a verset ajándékoztam... Eredetileg más címen gondolkoztam: szemétből szentet, vagy még őszintébbet, de akkor félek, hogy sokan istengyalázásnak érezték volna - így kompromisszumos megoldásként ebben a címben maradtam. De az alapgondolat nekem nagyon fontos: Isten és az akarat szemétből is tud szentet formálni. És fordítva is: Jézus, a végtelenül értékes, végtelenül értéktelenné vált, mert szeretett minket. És ez a szeretet váltott meg minket.

Nejlon Krisztus

Juhász Cilinek

Fent egy hegyen,
hol egykor acélcsövekben várt a tűz és halál,
most holt vasak között
keresem a múlt emlékeit.

Egy bunker mélyén,
sok szemét,
régi bútorok, székek
között feszület.

Semmi különös.
Két fadarab,
rászegezve öreg nejlonzacskó,
Istent idézi meg.

Talán lesznek, akik helytelenítik, hogy úgymond, parodizálom a Bibliát… De erről a valóságban szó sincs. A Biblia, hasonlóan Jézus Krisztushoz, aki valóságos Isten és valóságos ember is, egyszerre isteni és emberi mű is. Meg van benne a mese, az erotika, a mélylélektan, minden stílus és tartalom, amiről csak érdemes és lehet is írni – nem titkolom, hogy a verseim irodalmilag a zsoltárok mintájára készültek, a legősibb forma miatt tűnnek túl modernek a kritikusaim szemében. Jób könyve talán a legemberibb könyv valamennyi között, a kétségbeesett, látszólag istenellenes kirohanások (pl. „Arra sem hagysz időt, hogy nyálam lenyeljem.” Jób 7,19) a Biblia legőszintébb szavai.

Talán kevesen figyeltek rá, mert a Bibliát „csak”isteni kinyilatkoztatásként olvassák, hogy abban a politikai szatíra is megtalálható, sőt, még Jézus is élt ezzel az eszközzel. A szavak, amiket ma elvont példázatként olvasunk, abban a korban hangos nevetést váltottak ki, hiszen a hallgatók pontosan tudták, hogy ki volt az a főember, aki „messze földre indult, hogy királyságot szerezzen magának, s aztán visszatérjen.”. A humor azonban nem öncélú volt, ebben különbözik a mai öncélú poénkodástól: ez volt az a marketing eszköz, amivel Jézus felkeltette az emberek figyelmét, hogy könnyebben megértsék az isteni örök titkokat… Azokat a titkokat, amiket nekünk is jó lenne megértenünk… Adná az Úr, hogy szavai szívünkben termést hozzanak!

Jób, a derék környezettudatos polgár története

Élt vala, az Uraltól nyugatra egy derék, környezettudatos polgár, kinek Jób vala az neve. Bizony derék és szabályfélő lélek vala ez a jób, ki szemetét szelektíven gyűjté és az utcának kövén szemetét sohasem hagyá. Elméjében mindig az törvényeket és szabályokat forgatá, s erre társait is folyton folyván oktatá. A hatóság ura Jóbot kedvtelve nézegeté, őtet szívébe fogadván, s az hulladékgyűjtési szabályokkal őtet bővel elhalmozá.

Egy napon az történt vala, hogy az hatóságnak ura hivatalnokait gyűlésre hívá, s megjelent közöttük az bürokrácia osztály vezetője is. Az hatóságnak ura imígyen szóla hozzá:

- Hogy kerülé te ide, ahelyt, hogy az szabályok szabályát fogalmazád?

Az bürokrata így válaszolt:

- Szerte kerülém az földet, hogy koslassam az szabályoknak betartását.

Az hatóságnak ura imígyen kérdezé továbbra:

- Láttad-é szolgámat, Jóbot, kinél derekabb, környezettudatosabb polgár nincs az Uraltól nyugatra egészen az nagy tengernek vizéig?

Hivatalnokai helyeslőleg bólogatának, de az bürokrata visszafelelé:

- Vajon ingyen olyan környezettudatos é ez az Jób? Nem fizetted é néki vissza az betétdíjas termékek árát, forgalmi sarc nélküle, nem szállítottad é el minden szemetét az hétnek második napján? Add nékem kezembe, s bizony mondom néked, szabályaid áthágja s szemetelni fog.

Az hatóságnak ura megforgatá ezen szavakat s imígyen szóla:

- Kezedbe adám derék szolgámat, Jóbot, de az őrületbe nem kergethetéd!

Kunszentmártonon a plébániai esték keretében előadást tartok Trianonról, mint a tudatunkba beépült mítoszról, mint a jelenünket meghatározó történelmi tényről.

Időpont: 2013. április 25. (csütörtök) 18 óra

helyszín: Kunszentmárton Köztársaság tér 3. 5440

Főbb gondolatok az előadásból:

Trianon: mítosz vagy valóság?
- a történelmi tények
- a városok és falvak, akik mertek nemet mondani
- Trianon, mint lelki örökség: tehetetlenségérzet, nemzetállam-tudat, "keresztény-kurzus"(?) demográfia, a liberalizmus háttérbe szorulása, sikertelenség-tudat, a társadalom hibernálása, bűntudat-áldozattudat
- Trianon gazdasági hatásai: arányos vagy aránytalan veszteség, tudtunk-e élni a lehetőségeinkkel?
- Feldolgozható-e, s ha igen, hogyan a trianoni tragédia?
- Hogyan emlékezzünk Trianonról?

a költészet napjáról idén is az egyik versemmel emlékezem meg... Talán nem a legnépszerűbb, de a kritikusaim ezt nagyra értékelik:

Déli pályaudvar (2013. február 19.)

A magyar XX. század himnusza,
vonatkerekek csikorgó indulása,
monotonul kattog a „kell”.
Indultak vagonok a Felvidékről,
szerelvények a Reich felé,
Szibériába robogott
félmillió magyar,
majd belföldi járat,
kitelepítés,
irány a Hortobágy.

Még gyermek voltam, s éreztem a templom időtlen elmúlás illatát, a zászlókat a falon. Minden Szentmise titok és csoda volt, még nem racionális felnőtt hittel néztem a hit kérdéseit. Tágra nyílt szemmel néztem a stációkat, úgy éreztem ennél szebb stációkat soha sehol sem készítettek, s a háttérben kerestem a Kevélyek vonalait. Tágra nyílt szemmel néztem, s mert még nem ismertem a betűket, vártam az iskolát, hogy megtanuljak olvasni, s megértsem az oda rótt titokzatos szavakat.

Elmaradt a megemlékezés - vagy éppen ellenkezőleg, a katasztrófa-elhárítással ünnepeltük meg? Szerintem egyik állítás sem igaz: újraéltük az eseményeket, nem a ledarált Nemzeti dallal, a kötelezően kitűzött kokárdákkal, hanem az események lényegét tekintve. Vajon mennyire hitelesen?

1848-ban az ország összefogott.

Egyszer egy vidéki múzeum falán láttam egy festményt: Kossuth, Széchenyi, Bem, Petőfi és a többiek… Nem divatos szóba hozni, hogy ezek az emberek csak a képen voltak ilyen szép barátságban, máshonnan jöttek, mások voltak a céljaik, nem sorolhatók be a nemzeti emlékezet fekete-fehér kategóriáiba. Kossuth, aki fiatalkorában a rábízott pénzeket elkártyázta (ez hozzátartozik a státuszférfi portréjához, mint ahogy az is, hogy tanult fiatalkori botlásából) és a forradalom bukása után külföldre menekülté. Széchenyi, akit jogosan a legnagyobb magyarnak nevezünk, de fegyveres erővel akarta leverni a magyarországi forradalmat, a naplóját pedig németül írta. Bem, akit saját honfitársai akartak meggyilkolni, s aki hitehagyása miatt (áttért a muzulmán hitre) nem nyugodhat még ma sem a katolikus lengyel földben. A sans-culotte lelkületű Petőfi, aki még Petrovicsként látta meg a világot. Mások voltak mind, mégis amikor a nemzet ügye veszélyben forgott, mindannyian félre tudták tenni egyéni elképzeléseiket, s mindenüket feláldozták. Még Batthyány Lajos is, aki hűségét az uralkodó és a haza iránt nehezen tudta összeegyeztetni, inkább félreállt a nagypolitikából, mintsem megtagadja hitét.

Vajon ma is képesek lennénk hasonló összefogásra és az önfeláldozás legnemesebb fajtájára, az elveink félre tételére?

Azt hiszem igen.

Hivatásosok, önkéntesek, politikára és világnézetre való tekintet nélkül együtt küzdöttek ezekben a napokban. S hogy voltak páran, akik politikai támadásokra használták fel a katasztrófahelyzetet? Voltak, de nem többen, mint 1849-ben a muszkavezetők. Az ő nevüket nem fogja feldolgozni a történelem, de a hősökét igen.

Ahogy mi látjuk egykori önmagunk: lelkesedés, zászló, egység

ahogy kívülről láttak minket

és ahogy kívülről láttak minket: egy azok közül, akik a közszabadságért fegyvert fogtak

A mai hírekben szerepelt, hogy a bíborosok tanácskozása, ha még nem is hivatalos formában, megkezdődött, a hírcsatornák tele vannak a kérdéssel, hogy vajon ki lesz az új pápa, kiemelve, hogy a négy legesélyesebb között van a magyar bíboros prímás, Erdő Péter is.

Én katolikusként vallom, hogy a pápai tisztség betöltőjének személyét a Szentlélek választja ki, s gyarló emberként belátom, hogy az Ő okossága és bölcsessége messze mélyebb szerénytelen személyemnél, így inkább azzal a kérdéssel foglalkoznék, milyen lesz az új pápa, az Egyház történetének tanulságait elemezve.

A vizsgált kérdések:

- Karizmatikus ember lesz?

- Honnan származik?

- Reformista vagy konzervatív lesz-e?

- Várhatók-e jelentősebb reformok az új pápától az úgynevezett „kényes” kérdésekben?

- Teológiai értelemben hogyan viszonyul a karizmatikus mozgalomhoz?

- Életkor

- Lelki, teológus, egyházszervező vagy diplomata pápa várható?

- Végül, egy „lényegtelen” kérdés: lehet-e magyar a pápa?

Amikor az orvos kimondta a szót: műtét, nem gondoltam semmi rosszra. A kocsit is időnként szervizbe kell vinni, s be kell látnom, ahogy öregszem, a testemet is. Negyvenkét éves vagyok, megtanultam, hogy a testem is én vagyok, de több vagyok, mint a testem: lélekből is állok. És ha a test nyomora növekszik, a lélek majd egyensúlyban tartja.

Az utolsó napokban már számolgattam vissza az időt: egy hét múlva, már túl leszek a műtéten, már otthon leszek, már csak két nap, már csak egy, még egy szabad estém van. A műtéttel kicsit úgy van az ember, mint a repüléssel; ismeri a statisztikákat, tudja, hogy az utcán is elütheti a villamos, mégis, természetellenes állapot, hogy felvágják az oldalát, tudattalanul készül a halálra.  Mindennek, amit tesz, kicsit utolsó-íze van, elrendezi a papírjait, hogy ha mégis, rendet hagyjon maga után...

Reggel hétkor már a kórház portáján vagyok: bejelentkezés. Mert a modern világban, bármit is tesz az ember, akár él, akár hal, akár beteg, akár egészséges, muszáj nyilvántartani minden egyes lépését, minden lélegzetét.

Miután becsekkoltam, a főnővér mentegetőzik: előző nap ügyeletet tartottak, kicsit várni kell, amíg felszabadul egy ágy. Egy újabb óra várakozás, de valahol nem bánom: érzem, embernek tekintenek. Nem egy darab hús, amit bizonyos módon kezelni kell, hanem ember, akinek joga van ahhoz, tudja, miért kell várnia. Nem kegy, hogy kapok egy ágyat, hanem jog. De, hogy addig se teljen haszontalanul az idő, kapok egy halom papír, nyilatkozzak arról, mi vagyok, mit akarok, ha meghalok, kihez érjen legelőbb a hír, s ki ne tudjon róla. Ixelős végrendelet, über praktik. Hogy ne legyen hiába a rendszerváltozás, megkérdezem, beírhatom-e, hogy halálesetben kérhetek-e utolsó kenetet is – tudom, a zsinat óta már betegek kenete, de ebben a ez esetben ez a kifejezés tűnik a helyesnek. Hiszen, ha itt történik valami, az már valóban az utolsó, a végső aktus lesz ezen a földön. A főnővér bólint, természetesen, ha másért nem, hát babonából: ha felkészülünk a „legrosszabbra” is, nem fog bekövetkezni.

Megnyugszom; most már mindent a lehető legjobban elrendeztem.

A kérdést három részre bontanám: hány áldozata volt Magyarországon a kommunizmusnak? Milyen politikai és gazdasági hátrányok értek minket a kommunizmus miatt? Mit veszítettünk nemzetpolitikai szinten?

Haláltenger...

Nem véletlenül választottam ezt a szót, amivel az ukrajnai, Sztálin által elrendelt, terroréhínséget is jelölni szokták, de mindenfajta írói fokozás helyett beszéljenek inkább a számok (melyekből kihagytuk a kommunizmushoz csak közvetetten kapcsolódó magyar-irtásokat, mint a felvidéki, erdélyi és partiumi vérengzések, hiszen ezek „demokratikus” népirtások voltak):

1919-es vörös terror: 600 fő

A II. Világháború veszteségei közül nehéz meghatározni, hogy pontosan kik számítanak a kommunizmus áldozatainak, de mindenképpen figyelembe kell venni, hogy a hadifogságban az átlagosnál sokkal többen haltak meg az embertelen bánásmód miatt. A „mi” Don-kanyarunkkal egy időben a Sztálingrádban fogságba esett németeknek több, mint 90%-a halt meg az kegyetlen bánásmód következtében. Ennek alapján valószínűsíthető, hogy mintegy 100 000 magyar hadifogoly nem tért haza, akiknek a civilizált hadiszokások szerint életben kellett volna maradniuk.

A szerb kommunista partizánok a Délvidéken 20 – 40 000 magyart gyilkoltak meg.

Kárpátaljai deportálások: a hivatalos adatok szerint is legalább 20 ezer halott

A szovjet munkatáborokba, gulágokba hurcolt 700 000 emberből 300 000 soha nem tért haza.

1956: 15-20 000 halott

Azaz legalább 450 - 500 ezer magyar halt meg a kommunizmus áldozataként. Arányaiban ennyien haltak meg a Szovjetunióban is...

Néha elgondolkozom azon, hogy vajon minek köszönhető, hogy mi magyarok fennmaradtunk… Látszólag nincsenek közös céljaink, nincs nemzeti stratégiánk, ha tehetjük, mindig egymásnak ugrunk, mégis itt vagyunk és hiszem, itt is maradunk.

Érdemes megnézni ezt a képet: Solymáron, a maradék Magyarországon, egy német nemzetiségű faluban, sváb és székely ruhás fiatalok együtt húzzák fel a székely zászlót a solymári és az állami lobogó mellé. Más színek, más formák, más jelképek, nincs bennük semmi közös, csak az a csökönyös akarat, hit, hogy egyek vagyunk.

A napokban emlékezünk 1945 februárjára, amikor a Budán körülzárt magyar és német csapatok megkísérelték a kitörést a szovjet ostromgyűrűn keresztül. Kb. 60 ezren védték a várat, a kitörési kísérletben ennek egyharmada vett részt, akik közül kevesebben, mint ezren érték el a saját vonalakat. A történelem abszurdja, amire csak úgy szabad emlékezni, ha egyik fél bűneiről és szenvedéséről se hallgatunk. Beszélni kell a Dunába lőtt zsidókról, de a megerőszakolt és karóba húzott német ápolónőkről is... Mivel a történelem abszurd, ezért én sem tudtam mást tenni és egy rövid abszurddal emlékezem meg róla. Két ember megpróbálja a normalitást felidézni egy irracionális világban...

Nem hősöket és gonosztevőket akartam megidézni, hanem embereket.

Eredetileg ezt a novellát korábban akartam kirakni, de a Szentatya lemondása miatt kicsit változtattam az ütemezésen.  

Búcsút int a Szentatya

Ma olyan hírt hallhattunk, amit a ma élők közül még senki sem hallhatott: a pápa, Szent Péter utóda lemondott! A katolikus egyház történetében eddig kétszer fordult elő hasonló cselekmény: először 1294-ben V. Celesztin pápa mindössze néhány hónapos uralkodás után mondott le. Idegen volt neki a pápai szolgálat pompája, visszavágyódott, hogy korábbi egyszerűségében szolgálja Istent – a vágya nem teljesült… Mint olyan ember, akit már törvényesen pápává választottak, politikai tényező lett, így élete hátralévő részét fogságban töltötte.

A második precedens a konstanzi zsinaton (1414-1418) történt: ekkor a nagy nyugati egyházszakadás következtében három katolikus főpap is pápának hirdette magát, ezért a zsinat úgy döntött, hogy mind hármójuknak egyszerre le kell mondaniuk, s helyükbe új pápát választanak. Különös játéka a sorsnak, hogy az egyik a három közül szintén a Benedek nevet viselte… (XIII. Benedek)

Azt hiszem, ez az ország hihetetlenül pazarlóan bánik a tehetségeivel. Amikor Mezőkövesden jártam, vendéglátóim az előadás előtt megmutatták nekem a várost, s a reméltnél sokkal több csodát láthattam, többek között, mezőkövesdi Takács István galériáját. Bevallom, eleddig nem is hallottam felőle, pedig életműve már mennyiségileg is elismerésre méltó: 290 templomról tudunk, ahová alkotott. Műveit nem lehet besorolni egyetlen kategóriába: életképek, templomi freskók, divattervek, tájképek, portrék…  De ezek csak a száraz tények: ezeket a képeket látni kell!

Jómagam nem értek a festészethez, csak azt tudom mondani, hogy ezek a képek mélyen megérintettek. A matyó fiatal lányok, egyszerre szemérmes, mégis kacér mosollyal. A magány fájdalmát tükröző téli tájkép. Édesanyjáról festett portréja: egy öregasszony arca, de a szemébe egy ezüstcseppel huncutságot varázsolt. És a szentek és Szűz Mária: csodálatosan tiszta arcok. S mindezt úgy alkotta meg, hogy nem volt a rendszer kedveltje, hiszen a klerikális reakciót szolgálta. Egy darab szenet vett a kezébe és a barna csomagolópapírra a világ összes színét ráfestette.

De közben feltámad bennem a kétely; vajon miért van az, hogy ennek az embernek a művészete ismeretlen? Sajnos, s ez a hátulütője annak, ha az ember előadást tart, s őt fotózzák és nem ő fotózhat, nem készítettem fényképeket. Amikor hazaértem, verset írtam az élmény hatására, de amikor képeket kerestem hozzá, kellett rádöbbennem, hogy az interneten alig található képe, s azok sem a legszebbek. Vajon ma, a XXI. században, amikor annyi értéktelen tartalom jelenik meg a világhálón, miért nem osztották meg még az ő képeit? Igaz, nagy siker, hogy van galériája, s a képek digitalizálása is megindult pályázati pénzből, de per pillanat ezek Mezőkövesden kívül elérhetetlenek. Valahol fájdalmas (igaz, gyakran élvezetes), hogy ha ma valaki művészettel akar foglalkozni, az idő felét legalább annak terjesztésével, az internetezéssel kell töltenie.

De talán az erről írt versem valamit átad abból az elvarázsolódásból, amit átéltem:

A mezőkövesdi Szent László Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola diákjainak 2013. január 23-án rendhagyó irodalomórát tartottam. Alább az előadás szerkesztett változata olvasható.

Egymáshoz közel emlékezünk meg a magyarság két hatalmas tragédiájáról: a Don-kanyarról és a svábok deportálásáról. Ez indított arra, hogy elkészítsem a legfájóbb statisztikát: a magyarság XX. századi történetének vérfolyamát számokban...

Hosszú ideig hallgattam, várva, hogy más mondja ki, de mert nem hallottam, hogy más kimondta volna, nekem kell szólnom. Ami ismert a nagyközönség előtt is, hogy a Szent Korona 1978. január 6-án, egy nappal azután, hogy Ferihegyre megérkezett, átadásra került a magyar nép képviselőinek.

Akkoriban a pártsajtó sejtetni akarta, hogy ezzel a Kádár-rendszer megkapta a legitimitást a másik szuperhatalomtól is, a magyar nemzet jogos képviselőinek ismerték el kormányát… Úgy tűnt jogos volt a nyugati emigráció félelme, hiszen ezzel erősödött Kádár „atyai” képe, most már a nemzeti hagyományok folytatójaként mutatkozhatott, gyengítve az amúgy is erőtlen nemzeti ellenzékieket. Megtörtént az átadás a vörös csillag jegyében és eldugták a Nemzeti Múzeum egy termébe, mint egyet a múlt relikviáját.

Ez a történések egyik olvasta. A másik…

A szilveszteri műsor egyik legmeghatóbb pillanata, amikor 11-kor lélekben koccintanak az erdélyi és partiumi nemzetrészekkel, s ezt követően eléneklik a Székely Himnuszt. A gesztus szép és megható, még akkor is, ha ezzel kicsit visszafokozzuk azokat, akik bár a jelenlegi román vagy ukrán államhatárokon belül élnek, mégis a magyar éjfélkor köszöntik az új évet. Ne feledjük, az ottani többségi társadalom szemében nemzethűségi kérdés, hogy ki mikor koccint az új évre...

Mégis, lehetetlen nem észrevenni, hogy a Székely Himnusz lassan a társhimnusszá válik, amivel az elszakított nemzetrészekkel érzett közösségünket fejezzük ki; nem törvény rendeléséből, hanem a nemzet akaratából. És itt már lényegtelen, hogy a vájtfülűek hogyan értékelik művészi értékét. Még ha el is fogadnánk azt a tételt, hogy a székely himnusz giccses lenne (amit én tagadok), akkor se feledjük el azt az alapigazságot, hogy egy kor lelkületét a legmagasabb művészet és a legelterjedtebb giccs képes visszaadni... (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a mai tehetségkutatók énekversenyek még ezt a kategóriát sem érik el, hiszen csak lejárt szavatosságú slágerek szerepelnek bennük – ezek az igazi giccset még alulról sem súrolják.)

A Polgárportál velem készült interjújában megemlítették a Boldogságbolt c. novellámat is. A statisztikák szerint ez a legnépszerűbb novelláim közé tartozik, így nagyon örültem, hogy ez a Polgárportál szerkesztőit is megérintette.

A novellához még csak annyit fűznék hozzá, hogy ez a Kávémesék ciklusnak a része, amit egyik barátom javaslatára kezdtem írni; Ő javasolta, hogy próbálkozzak rövid, csattanós írásokkal, nem baj, ha kis misztika is van benne. A sorozatban ez volt a második írásom... A novellában feltűnnek az irodalom és történelem nagy alakjai, érdemes vadászni rájuk

Kávémesék: a boldogságbolt

Valójában egy antikváriumot kerestem, a budai Öreg utcában, amikor egy furcsa cégér ötlött a szemembe, fekete alapon sárgult betűk hirdették: „BOLDOGSÁGBOLT”. Alatta egy kartonpapíron régies írással: „Átalakulás miatt VÉGKIÁRUSÍTÁS”. Ejha, gondoltam magamban, ezt meg kell próbálnom, egy kis boldogság sohasem árt, s beléptem. Bent az üzlet tulajdonosa, ránézésre egy legalább kétszáz éves örmény, olyan ruházatban, ami már a millennium idején is avíttnak számított volna épp egy öregedés határán álló nővel tárgyalt, de udvariasan köszöntött, majd így szólt:
- Kérem, nézzen körül, amíg a nagyságos asszonnyal tárgyalok, nézzen körül, hátha talál valami boldogságot, ami a tetszésére talál…

Vándorcsillaggal volt viselős az éj,
s lent a földi emberek
élték szokásba fulladt napjaik.

A cézár, a felséges isten,
márványpalotájában ült mozdulatlanul,
márványarccal, márványszívvel.
nem ember volt, intézmény,
melyért gurul az arany, folyik a vér.
A jelen arc: az isteni Augustusé,
de már megtöretett lélekkel áll
előtte a következő princeps,
Tiberius.