Kiváltanám a rezsicsökkentést - válaszolja Bajnai Gordon, mikor már harmadszor teszi fel neki a Kossuth Rádió a kérdést: ön megtartaná a rezsicsökkentés rendszerét? Kiváltaná... Ízlelgetem ezt a alamuszin kitérő szót. Kiváltaná.

Először a válaszadás módjáról

Micsoda válaszstílus ez a "kiváltanám" szócska egy eldöntendő, igen-nem, fekete-fehér kérdésre? Olyan, mintha a Pápai Várkertfürdőben megkérdezném az úszómestert: kötelező az úszósapka a sportmedencében? És ő nem igennel vagy nemmel felelne, hanem mondjuk azzal, hogy a büfében friss lángos kapható... Magyar ember egyenes kérdésre egyenes választ mond. Egyedül a derék székelyeknek bocsátható meg, ha a hiperaktív anyaországi vendégeket úgy küldik el bugyuta kérdéseivel együtt, hogy az illető már szinte várja, hogy mikor indulhat. Minden más esetben a "te igened legyen igen, a te nemed pedig nem" - ahogy a Mester is mondá tanítványainak és alkalmazá is rendesen a receptet. Egy magát államférfinak gondoló embertől ez a "kiváltanám" nevetségesen hangzik. Azaz hangzana, ha nem ismernénk, hogy mit jelent a "kiváltanám" szó a kommancsok szótárában...

És akkor a válaszról, magáról

Az első "kiváltanámok" Kun Bélánál kezdtek elhangzani - még 1919-ben. A "kiváltanám" azt jelentette náluk, hogy leszerelik az összes mozgóképes sereget és sikerül úgy elveszteni a világháborút valamint az ország területének jelentős részét, hogy ellenség még csak át sem lépte határainkat. A kiváltanám ott a karakán kiállást helyettesítette. Aztán kiváltották a repülőjegyet, amikor összeomlani látszott a dicsőségesnek hazudott, valójában az egész országot kiváltó (értsd: rettegésben tartó) tanácsköztársaság - és Moszkváig meg sem álltak a derék elvtársak. Hogy alig negyedszáz év múlva visszatérve újra hangoztassák ezt a hitetlen "kiváltanám"-ot.

Húsvét előtt néhány nappal napvilágot láttak a Népszámlálás 2011 országos adatai. Drasztikusan, 2 és félszeresére (2,7 millióra!) ugrott azok száma, akik nem kívántak nyilatkozni arról, melyik felekezethez tartoznak. A történelmi felekezetek döbbenetes zuhanása...

Krisztus feltámadt - nincs ennél nagyobb örömhír a világban. Isten olyan szeretetet mutatott fel Jézusban, ami emberi ésszel felfoghatatlan, amit átélni az Ige mellett még inkább talán akkor tudunk, ha egy pohár bor mellett megnézzük Mel Gibson Passió című filmjét. A pohár tuti, hogy érintetlen marad, mert érző lélek, nyitott szív képtelen egy kortyot is megízlelni, miközben a Megváltó értünk szenved és adja életét, hogy aztán a Feltámadásban megváltson mindannyiunkat. Sokkhatás a javából, ha lehet így fogalmazni pozitív sokk.

Ahogy sokként tekinthetünk a Népszámlálás 2011 adataira is - csakhogy ez felelős egyházi hívő számára negatív sokk. Nézzük a tényeket és hasonlítsuk őket össze a 2001-es adatokkal. Magát katolikusnak vallotta 10 évvel ezelőtt mintegy 5.300.000 ember, idén ez a szám alig 3.700.000-re esett vissza. De a többi történelmi felekezet sem "úszta meg" a mélyrepülést. A reformátusok bő 1.620.000-ről alig 1.150.000-re, az evangélikusok a stabil 300.000-ről 214 ezer körüli lélekszámra zuhantak. Elmondható, hogy mintegy 30%-kal kevesebben vallották meg felekezeti hovatartozásukat a történelmi egyházak volt hívei közül. Pedig nem a "sehova nem tartozom" típusú válaszok ugrottak meg drasztikusan (2001: nem egészen 1.5 millió fő, 2011: szinte kereken 1.8 millió fő). A legszemléletesebb a képlet, ha azt nézzük meg, hogy hányan voltak, akik úgy nyilatkoztak, hogy nem kívánnak válaszolni a kérdésre: 2001-ben 1.104.333 ember, 2011-ben pedig 2.699.025 ember nyilatkozott úgy, hogy erre a kérdésre nem válaszol. Mondhatjuk, itt van a kutya elásva, hiszen a 2001-ben alig 100.000-es más felekezetűhöz képest jelentős ugrás a 2011-es 160.000-es létszám, de az összképet tekintve nem számottevő a kisegyházak, szekták, hétről hétre tv-showt szervező felekezeti szabadcsapatok aránya a magyarságon belül (még akkor sem, ha vasfegyelemmel és ügyesen manipulált szereplőkkel, képernyőkkel vidámvasárnapkodik egyikük-másikuk...).

Bár a kitűnő Kamarás-professzornál főiskolán végigcsináltam, egyetemen pedig mai napig hallgathatok nála vallásszociológiai órákat, nem merem venni a bátorságot a miértekre kifejtésére. Mégis, 23 év aktív egyházi szolgálat (cserkészet, hittanoktatás, ifjúsági munka, éveken át lelkészhelyettesítés több faluban) és 7-8 év teológiai tanulmányok után bátorkodom néhány gondolat helyett néhány kérdést "klaviatúrára vetni" arról, miért gondolja úgy 10 év után 1,6 millióval több ember (1,1-ről 2,7-re ugrott ez a szám), hogy a tartozol-e valamelyik felekezet című kérdésre nem kíván válaszolni...

Olcsó lenne azzal érvelni, hogy az "elmúltnyócév", még akkor is, ha tény: 2002-2010 között a magyarság lelkivilágában legalább akkorát romboltak a cinikus kormányzás módszerei, mint amekkorát romboltak országunk gazdasági életében a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai triumvirátus intézkedései. Ennél azért legyünk cizelláltabbak és így, Húsvét táján elsősorban önmagunknak tegyük fel azokat a bizonyos okokat feszegető kérdéseket:

Elképedve olvasom, hogy néhány párt(szerű üzleti vállalkozás), bankártársaság, multicsapat a kormányt cseszteti a csütörtök esti katasztrófa-helyzet miatt. Hát... Benne voltam a helyzetben, Nagyvázsonytól Orosházáig mentem aznap, részben kényszerből, hiszen össze kellett szednem a különböző pontokon veszteglő családtagjaimat. Dél és este 21 óra között volt mit látnom aznap délután, este az országban (írtam róla személyes élményeket a Facebook-on). Tehát nem pártirodában születtek meg gondolataim.

Ami nyilvánvaló volt az első perctől kezdve, hogy ha a kamionokat a hóvihar előtti napon letiltják az utakról, kisebb lett volna a baj (egyébként 15 évente van egy ilyen helyzet errefelé, Amerikában meg kétévente...). De ha a kamionokat le is állítják, attól még kisebb mértékben, de biztos, hogy ugyanígy beállt volna a fél ország és ezrek ragadnak a hó fogságába.

Azon viszont felettébb csodálkozom hogy ezen "urak", politikai haszonlesők első mondatai nem a köszönet mondatai. Illett volna a baloldali párt(szerű vállalkozások) képviselőinek inkább köszönetet mondani a katasztrófa-védelmiseknek, tűzoltóknak, mentősöknek, rendőröknek, honvédeknek, önkéntesek ezreinek. Láttam, hogy kint vannak a 110 km-es szélben, hóviharban és ahol, akin tudnak, segítenek. Talán a köszönet lett volna az egyetlen helyes mondat, amit a katasztrófa-hiénáknak károgás és ízléstelen hangulatkeltés helyett mondaniuk kellet volna.

Puskás Ferenc özvegye és Bartók Béla örököse háborodott fel (többek között és teljes joggal) a szocialista gyűlölet-Hollywoodban készült aljasságon, miközben néhány baráttal és cimborával Szlovéniában szurkoltunk a Fradinak. Fradi-meccsre járni, a csapatot belföldre, külföldre elkísérni többek között azért is jó dolog, mert a mérkőzés és a szurkolás élményén túl a közösség a találkozások örömével is megajándékozza az embert.

A közösség persze nem csak attól közösség, hogy "szívünk zöld-fehér" és hogy "hajrá, fiúk, mert fő a győzelem", hanem azért is, mert a Kárpát-medence legkülönbözőbb tájairól összesereglett szurkolók a sporton túl is egymásra talál(hat)nak. Kivált, olyan nemzeti integráló kub esetében, mint a Ferencváros, amelyik BL-kézilabda meccset játszott Szlovéniában és a több, mint kétszázadik ősderbijét az Újpesttel.

Az én kis történetemben három ember találkozását említem meg. Egy Ausztráliából hazatelepült magyar, egy Kárpát-medence szerte 6 céget üzemeltető vállalkozó és egy horvát feleséggel bíró bácskai úri ember találkozását. Nevezzük az "ausztrált" Istvánnak, az üzletembert Tibornak és mondjuk Péternek a bácskait. István egy tengerentúli céget képviselve termékforgalmazáshoz és Közép-európai piachoz keres partnert. Tibor új termékeket keres és a Balkán felé kacsingat egy új leányvállalat tervével a fejében, míg Péter, mint a tenyerét, úgy ismeri felesége szerbiai, boszniai és horvátországi horvát rokonain, barátain keresztül a térséget. Bármilyen hihetetlen, ez a három ember a mérkőzésen illetve az azt követő "szervezésemen" keresztül talált most egymásra, hogy együtt keressenek lehetőséget terveik megvalósítására. Eddig a történet, ami alig pár napja kezdődött el.

És itt érkezünk el a sport, a foci erejéhez is. Amióta kitalálták, hogy a meccseket nézők, majd később szurkolók, majd még később fanatikusok és szolidak, ultrák és szotyizgató öregurak nézik, a lelátók találkozási pontok is egyben. Ahol kibeszéljük, amit ki kell. Amit kiüvölthetünk, mert együtt könnyebb. És ahol megtaláljuk egymást még akkor is, ha épp nem üzletfelet, cégpartnert keresni mentünk ki a meccsre. A sport, a foci ereje tehát a közösségteremtésben rejlik, ahol találkozások zajlanak. Találkozik barát a baráttal, eladó a vevővel, megrendelő a kivitelezővel, magyar a magyarral.

Sokáig nem értettem, hogy miért kellett leépíteni, tönkretenni (hagyni) a magyar futballt. Hiszen az nyilvánvaló, hogy ahol Schlosserek, Deák "Bambák", Puskások, Albertek, Nyilasik születtek, ott egyszer csak nem lehet, hogy elvágták, nincs tovább... Aztán rájöttem, hogy valóban: nem a tehetségek nem születtek meg, hanem valamikor a 80-as években (vagy talán még korábban) valakiknek az volt (és az ma is) az érdekük, hogy a magyar labdarúgásban (és a magyar csapatsportban) olyan közegek alakuljanak ki, ahol eltűnnek, elkallódnak és ahova idővel nem is vágyódnak a tehetségek. És ezzel a játék elveszítve közönségvonzó erejét, kiürüljenek, leapadjanak a lelátók, ne tudjon ez a közösség hétről hétre kialakulni, megelevenedni, élni és éltetni barátot, eladót, vevőt, megrendelőt, kivitelezőt, magyart. Ahogy a falvak pusztulása, a panelrengetegek építése, a szekularizáció, a hagyományok nevetségessé tétele, úgy a labdarúgás tönkretétele is egy irányba hatott: mindent lehet támogatni, ami közösséget rombol és individualizálja a magyar társadalmat. Ha még ráadásul depresszióssá, rosszkedvűvé, magába fordulóvá is teszi e pár évtizede még mulató, nehézségek közepette is derűs népet (mint például a jó foci), az külön "eredmény".

Nem vagyunk "Szanyi-kapitány" színvonalán. Fontos ezt hangsúlyoznunk, nekünk, több millió magyarországi magyarnak, még akkor is, ha ezzel az elszakított területeken élő magyarok nagy többsége tisztában van. A minap jöttem haza gyermekeimmel Székelyföldről, egy a barátainknál eltöltött hosszú hétvégéről. Mint mindig, most is átolvastam néhány helyi lapot. Az Erdélyi Napló hetilapban lettem figyelmes egy mondatra, melyből világosan látszik: máig ható sebet ejtettek 2004. december 5-e szoci ámokfutásai és ezeket a sebeket újra és újra feltépik azon "elvtársak", akik ha már gyógyítani nem tudnak, akkor inkább betegséget terjesztenek újra és újra.

A 2004-ben okozott sebek egyike az a jelenség, amikor székely (de felvidéki, kárpátaljai, délvidéki) magyarok úgy tekintenek önmagukra, mint megsértettekre és ránk, anyaországiakra, mint olyanokra, akik másodrendű állampolgárként, magyarokként tekintünk rájuk, a jelenlegi határokon túl élő nemzettársainkra. Meggyőződésem, hogy minden ilyen megosztást itthon vissza kell utasítanunk és minden odaát tapasztalható fájdalmat, megosztottságba történő beletörődést igyekeznünk kell orvosolni. Pusztán az együvé tartozás érdekében. Ezért ragadtam tollat és írtam az alábbi levelet az Erdélyi Naplónak:

"Nánó Csaba Becsületbeli ügy c. írásában akadtam fenn egy mondaton: "legjobb esetben is úgy tekintenek az emberre, mint külföldire" - írja a szerző az erdélyi magyarok magyarországi élményével kapcsolatban. Ez a mondat volt, ami - megvallom -, egy kicsit bántott. Meggyőződésem, hogy a legjobb esetben nem úgy tekintünk a külhonba szakított magyarokra, mint akik külföldiek, hanem a legjobb esetben úgy tekintünk önökre, mint testvérekre. Nyilván van a kevésbé jó eset, amikor erdélyi magyarokra, esetleg romániai magyarokra tekintenek néhányan, amikor önökről van szó. És sajnos még mindig, bár egyre inkább visszaszorulóban, de jelen van az az eset, amikor egyesek úgy tekintenek a jelenlegi határokon túlról érkezőkre, mint "románokra", "szlovákokra". Ezen utóbbi emberek vagy tudatlanságból vagy valami Szanyi-féle zsigeri, irigységgel keveredő gyűlölettel tekintenek azokra, akik a legtöbb áldozatot és küzdelmet hozzák magyarságukért.
Jómagam szüleimmel voltam először Erdélyben, talán 1979-ben, 8 évesen. Aztán még jó néhányszor a családdal, majd 1989 nyarán, Csau utolsó évében először egyedül. Azóta évente minimum 2-3 alkalommal járom Erdélyt, kezdetben barátokkal, szerelmekkel, mára családommal, 3 gyermekemmel. A lap is úgy került kezembe, hogy egy "anyamentes(ítő) hosszú hétvégére" jöttünk át Barótra vonattal illetve Sepsiszentgyörgyről barátom autójával, hogy kikapcsolódjunk Székelyföldön illetve a baróti barátok között. A vasárnapi református istentiszteletet végén hirdették és árulták a lapot a templom bejáratánál. Nagy örömmel vettem meg, mert szellemisége is közel áll hozzám.
A cikk olvastán elgondolkoztam egy kicsit. Az elmúlt években - hozzáteszem, minden hátulütőjével együtt azért öröm, hogy - divatba jött Erdélybe járni. Sokan választják kikapcsolódásuk, feltöltődésük helyszínéül a kalotaszegi, partiumi, mezőségi, dél-erdélyi és talán leginkább a székelyföldi vendégszeretetet, az erdélyi tájakat és az itteni időtöltések megismételhetetlen hangulatát. 2004. december 5-ének aljassága ellenére voltunk 1,75 millióan, akik kiálltunk a természetes mellett: testvérként tekintünk önökre, nem "külföldiként". Sajnos voltak 1,4 millióan, akik megtagadták a legtermészetesebb köteléket. Ennyi korlátoltságot még el is viseltünk volna mindannyian, ha nem lett volna több, mint 3 millió ember, aki nem vette a fáradtságot és nem ment el letenni az ikszet önök illetve a magyar nemzet összetartozása mellett. Meggyőződésem, hogy az elmúlt években (és itt nagy szerepe van a közszolgálati műsorok megközelítéseinek, a különböző válogatóversenyek erdélyi, felvidéki, délvidéki helyezetteinek, az egyre népszerűbb zarándok- és turistautaknak) legalább 1 millióval nőtt azok tábora, akik kiállnának önök mellett. Egy szónak is száz a vége: a legjobb eset a testvéri viszony magyar magyar között. Valószínű, hogy még mindig nem vallja minden magyar ezt, de meggyőződésem, hogy elegen valljuk ezt ahhoz, hogy soha többé ne lehessen éket verni közénk. Ehhez szükség van ahhoz, hogy önök is lássák: a legjobb eset az anyaországban nem a külföldiként való viszonyulás önökhöz. Remélem, hozzájárul ehhez levelem is..."

- A szavazófülkében nem a pártod, hanem a lelkiismereted fogja a tollat. Ugye, tisztában vagy vele, Attila? - fogalmaztam Mesterházy Attilának a nagyvázsonyi Kinizsi ünnepséget követő ebéden, 2004 november 24-én.

- Én ezt másként gondolom - hangzott az MSZP veszprémi reménységének válasza.

"Nagyobb szeretet nincs annál, mint aki életét adja barátaiért" (János evangéliuma 15:13). 2004. december 5-e előtt 10 nappal jártunk, és Jézus búcsúbeszéde volt az alapigém a nagyvázsonyi Szt. István-templomban, ahol az ökumenikus Kinizsi-ünnepen lelkészhelyettesként hirdettem az evangéliumot. Az első sorban ott ült Mesterházy Attila, aki veszprémiként és a leendő képviselő-jelöltként jelent meg az ünnepségen. Az Igéhez fűzött gondolatok között ott volt, mert ott kellett lennie annak a gondolatnak is, hogy békeidőben is van módunk életünket adni barátainkért. Nem feltétlen életáldozatról, hanem életünk egy darabjáról, döntéseinkről is szó lehet. Ezért szólítottam meg Mesterházy Attilát, akit diák kora óta ismerek és igyekeztem felhívni a figyelmet arra, a szavazófülkében egyedül van.

Hiába. Mert bár győztek a "magyar-magyar barátságra" igent mondó szavazatok, ez a barátság nem lett "megbonthatatlan", mivel a kor szocialistái "másként gondolkoztak" az összetartozásról, mint ami a barátok között természetes. Ennek köszönhetően nem volt elég Igen (1,8 millió) az 1,45 millió nem mellé.

Nyolc év után megértük, hogy az identitászavartól szenvedő MSZP egyik fele éppen Mesteryházy tolmácsolásában Kolozsvárott bocsánatot kér a 2004-es kampányért, nemzetrombolásért, miközben másik fele tovább románozik, kisebbik rossz esetben erdélyizik. És jól érzékelhetően beindult a gyűlöletkampány is, hogy az összetartozók barátságáról, szeretetéről mit sem sejtő "honfitársaink" újra belegázoljanak erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki magyar lelkekbe. A gyűlöletkampány kedvenc (és irigységre alapozó) szövege a következő: "aki nem itt adózik, az ne szavazzon".

Teljesen nyilvánvaló, hogy egy Románia elleni focigyőzelem sem gyógyítja be a sebeket. Nem csak a trianoni sebeket, hanem a Trianont megelőző évtizedek sebeit sem. Mégis, feldolgozhatatlan a FIFA döntése, amelyet a Simon Wiesenthal Központ panasza alapján hozott a nemzetközi labdarúgó szövetség.

Feldolgozhatatlan, mert bár egy futballmeccs nem jelent gyógyírt az ország kétharmadának elvesztésére, mégis különleges jelentősége van egy magyar-románnak. Elvették tőlünk a lehetőséget. Elvették tőlünk annak a lehetőségét, hogy legalább 90 percig együtt legyünk, nem csak 50-60 ezren a stadionban, hanem minden magyar érzelmű emberrel szerte a világon. Elvették tőlünk a lehetőséget, hogy egy jól sikerült támadásnál elfeledjük a székelyek, erdélyi magyarok naponkénti sziszifusz-küzdelmét autonómiáért, önrendelkezésért. Elvették tőlünk az élményt, hogy egy remekbe szabott cselnél elfeledjük az 1990 előtti határátkelések megalázó bozgorszagát. Elvették tőlünk azt a balzsamérzést, hogy minden zúgó Ria-Ria-Hungáriánál úgy érezzük, kevésbé fájnak az 1700-as években, az 1849-ben ezrével legyilkolt, hóban megfagyott dél-erdélyi honfitársaink évszázados sebei.

Tudom, hogy azt tanítják ostobán hazug katedrákról, hogy a futball nem politika, hanem játék. Pedig dehogynem, legalább annyira politika ez a játék, mint amennyire játék a politika. És mivel a futball politika is, jogunk és egyetlen önnönvigaszunk, amikor zeng a lelátó: "lesz még Erdély Magyarországé". Mert a lelátó az álmok világa is. Álmodhatjuk, hogy nagy csapatunk lehet. Álmodhatjuk, hogy nincsenek határok magyar és magyar között. Jogunk, hogy álmodjuk akár még azt is, "lesz még Erdély Magyarországé". Mielőtt idegrángást kapnának a mindig realisták, a mindig józanok, hadd írjak le egy tényt: Trianon óta először javult a magyarság aránya Erdélyben a románsághoz képest. Na, nem azért, mert mi szaporodunk. Azért, mert kevésbé fogyunk. És ha kevésbé fogyunk, jogunk van gondolni kihaló, bűnözéstől kiüresedő peremvidékeinkre és jogunk van gondolni Belső-ázsiai milliós rokonságunkra. Egyszer egy román történész-fiútól megkérdeztem, mondd, mi az ördögért gyűlöltök bennünket, magyarokat? De most ne a nyilvánvaló történelmi ostobaságokat mondd el nekem, mert abban soha nem fogjuk megérteni egymást. Hanem az őszintét. Szerinted, a te környezetedben élők közül azok, akik gyűlölnek bennünket, miért gyűlölik a magyarokat?

- Mert idegenek vagytok. Nem csak itt Erdélyben, hanem Európában, az egész földrészen. Idegen testként, idegen gondolatokkal, idegen idealizmussal és idegen szokásokkal ti, magyarok, Ázsiából jöttetek - válaszolta Nicu teljesen őszintén
- És ha tudnád, mennyien jöhetünk még onnan - válaszoltam neki és lezártuk a témát.

A lelátó a remény világa is. A reményé, hogy legalább 90 percig remélhetünk igazságot, rendet. A lelátó remélheti, hogy van másokat sem és bennünket sem megalázó jövő a Kárpát-medencében. Jogunk, álmunk és reményünk, hogy egy pazar magyar gólnál, egy kiharcolt magyar győzelemnél egy kis időre úgy érezzük, nem is volt Trianon, az csak egy ocsmány rémálom.

Huszonhárom éve ismerjük egymást. Akkor is, ha csak 8, 10 vagy 15 éve találkoztunk először.

Huszonhárom éve, az Erdély-tüntetéseken ismerkedtünk meg - akkor is, ha valamelyikünk csak lélekben volt ott. Ott, a Hősök terén, a Thököly úti román követség épülete előtt a hideg adventi éjszakákban. Aztán újra- és újra találkoztunk. Találkoztunk Nagy Imre koporsójánál, találkoztunk Antall temetésén, a jeges szélben sorban állva a ravatal előtt. Találkoztunk a kormányzó újratemetésén, Kenderesen. Találkoztunk a Horn-éra alatt, ha Pongrácz Gergőért kellett kiállni - vagy ha az elviselhetetlen Kádár-szag miatt az utcára hívott bennünket a fiatalság kalandvágya. Tudjuk, mi az: plakátot ragasztani, kopogtató cédulát gyűjteni panelházakban vagy alföldi tanyák megtört világában. Aztán találkoztunk a lélegzetnyi 4 év alatt, amikor Terror Házát avattunk, Nemzeti Színházat építettünk, hidat adtunk át, Koronát vittünk a Dunán Esztergomba és gyarapodni kezdett nemzetünk. És találkoztunk a Kossuth téren, a TF előtt majd újra és újra a Kossuth téren. Ismerjük egymást. Összemosolygunk, ha szembe mennek autóink az erdélyi országutakon, ha egy-egy felújított fürdőben kikandikál egy polgári lap a köpenyünk zsebéből. Ismeretlenül koccintunk egymással, ha egy kéknyelűt rendelünk Badacsonyban. Ismeretlenül egymásért is fohászkodunk, ha alig hallhatóan imára kulcsoljuk kezünket templomainkban.

Ismerjük egymást úgy is, ha még soha nem találkoztunk. Ismerjük egymást, mert ismerjük egymás családtörténeteit. Ismerjük egymást, mert már nagyszüleink, dédszüleink is ismerték egymást - anélkül, hogy valaha találkoztak volna. Ismerjük egymást, mert őseink Rimaszombattól Brassóig, Debrecentől Pécsig kalapot emeltek és némán biccentettek egymásnak - a másik polgárnak. Akkor is, ha egymással soha egy szót sem váltottak.

És mivel generációk óta ismerjük egymást, tudjuk, hogy Bayer Zsolt nem rasszista. Mert mi sem vagyunk azok. Mivel ismerjük egymást, tudjuk, hogy felmenőinket hűséggel megszolgált vagyonukból, minket pedig igazságunkból, szavainkból fognak kiforgatni. Ugyanazok ugyanolyan koncepciókkal, kiragadott félmondatokkal, bolsireflexekkel. Mivel évszázadok óta ismerősi viszonyban vagyunk egymással, tudjuk, hogy kik azok, akik soha nem emeltek kalapot a másiknak, soha nem biccentettek a cívis utcák túloldalára - és most ők akarják megtanítani: ki a polgár ebben a hazában.

Nagyszüleinknek, dédszüleinknek kitelepítve, likvidálva, vagyontól megfosztva, osztályidegenekként, kulákokként, padláslesöpröttekként, pesti srácokként esélyük sem volt megvédeniük egymást. Mi megvédhetjük egymást - ugyanazoktól. Ez a kötelességünk.

2012 Adventjére tudományos tényként kijelenthető: most már vannak belgák is. Eddig beszéltünk Belgium esetében flamandokról, vallonokról és egy mintegy 200.000-es német kisebbségről. 2012 Adventjére megszülettek a belgák is... Belgák azok, akik szó nélkül eltűrték, hogy az úgynevezett Európai Unió "fővárosában", Brüsszelben egy hibbant liberálelvetemült kitalálja, hogy idén nem lesz a fő téren karácsonyfa. Lesz helyette télfa.

A lilberálelvetemült, akinek mindez a fejéből kipattant úgy gondolta, hogy a télfa egy olyan fa, amely nem fenyőből és annak díszeiből áll, hanem áll hányingert keltő tévéképernyőkből. Az is lehet, hogy ezt a falanszter-szörnyűséget a gyedmaróz hozza. És a liberálelvetemültek megalkották az egymásra rakott tévéképernyőkből kialakított, fenyőfát formáló télfát. Mindezt elkövették az úgynevezett Tolerancia nevében. Az úgynevezett Tolerancia ugyanis fel s alá járkál Brüsszelben és azt sugdossa a hibbant liberálelvetemültek fülébe, hogy az eredeti, évszázadok óta a fő téren álló karácsonyfa sérti Brüsszel lakosságának 20%-át: a muzulmánokat. A muzulmánok Brüsszelben bevándorlók. A megkérdezett muzulmánok mintegy 100%-a tisztában van azzal, hogy egy keresztény kultúrájú állam fogadta be őket. A megkérdezett muzulmánok többsége mára azzal is tisztában van, hogy egy immungyenge, önmagáról lemondó, önmagát feladó (nyugat-) Európa az ő befogadó kontinensük. És a megkérdezett muzulmánok közel 100%-a vagy röhög, vagy lenézi (vagy mind a kettő) azt a hibbant liberálelvetemültet, aki a bevándorló muzulmán úgynevezett érzékenységére tekintettel állít karácsonyfa helyett télfát tévéképernyőből.

Ha tökösek lennének Brüsszel nem muzulmán lakói, gondoltak volna egy merészet. Azt gondolták volna, hogy minden utcában (de akár minden kapualjban) állítanak egy frankó Betlehemet. Kis Jézussal, Máriával, Szent Józseffel, pásztorokkal, napkeleti bölcsekkel, jászollal, báránykával, szamárral - ahogy kell. És, ha akadt volna egy muzulmán, akinek mindez érzékenységét sérti (nem akadt volna), akkor felajánlanak neki egy repülőjegyet az óhazába. És, ha akadt volna egy liberálelvetemült, akinek sérti érzékenységét a Betlehem (akadt volna sok), akkor vagy fenékbe billentik, vagy elmagyarázzák neki, hogy a Betlehem maga a megtestesült multikulti (vagy mindkettő). Merthogy a kis Jézus minimum félzsidó, Mária egészen az. A nevelőapa, József jelentős részben zsidó, de felmenőit tekintve nem teljesen. A pásztorok lehetnek zsidók, de lehetnek filiszteusok is akár. A napkeleti bölcsek perzsiai diaszpóra tagjai, zsidók, perzsák, de ha van egy magyar irodalomban jártas brüsszeli, azt is hozzáteheti, hogy József Attila szerint az egyik "Boldizsár, aki szerecsen király". Már csak egy indián hiányzik foltos musztángon - bár vannak észak-amerikai törzsek, akik úgy tudják, hogy az értük is megszületett kisded első tisztelői között volt néhány rézbőrű is. És mindez, amit a felállított betlehemnél láthatnának a főváros járókelői, a keresztény világ legszentebb családja, legszentebb éjszakája - a mihez tartás végett.

Végül csak felállították a fenyőfát Brüsszelben, annak ellenére, hogy nem voltak elég karakánok a főváros lakói, mert egy dac-betlehem sem került felépítésre. A brüsszeliek ugyanis már belgák... Nem flamandok, nem vallonok (sem nem németek). A belgák pedig nem elég tökösek. 

Megjöttek a Marsról. Sűrű pislogású, mosolygós kis emberke a vezérük. Megjöttek a Föld nevű Bolygóra és kiválasztották a Kárpát-medencét, azon belül is a maradék Magyarországot. Egy Milla nevű repülő tárgy hozta őket és elözönlötték az egyik utcát. És ha már megjöttek, akkor körbenéztek és rácsodálkoztak ennek az országnak állapotára.

Rácsodálkoztak az adóssághalmazra. Rácsodálkoztak arra az adóssághalmazra, amely ennek a maradék országnak illetve annak jövedelmének majd' 80%-át felemészti. Aztán rácsodálkoznak a településekre. A nyugatra vándorolt, kint dolgozó fiatalok, középkorúak ezreire, a tönkrement falvakra, az eladósodott önkormányzatokra. És kétségbe estek. És tovább vizsgálódtak ezen ország állapotán. Felfedezték az embereket. Felfedezték azokat az embereket, akiket az elmúlt években megadóztatni kezdett multik és reklámjaik, ígéreteik - no meg egy cinkos hatalom a 2000-es évek közepén - tudatosan és nyerészkedési szándékkal belesodortak a valutahitelek adósságcsapdájába. Azokra az emberekre, akiknek ezen valutahitelei az egekbe szöktek és akiket a 2010-es kormányváltás mentett meg a kilakoltatástól, a hitelek összeomlásától.

És a Marsról, a Milla nevű repülő tárggyal a Földre, azon belül pedig Magyarországra  megérkezett idegenek elszörnyülködtek: hogy miként lehet ez így? Nosza, kitalálták, hogy mindez nekik "Nem tetszik" majd közölték sűrű pislogású vezérükkel az élen (akit szellemesen egy internetes blogger LÚDmillának keresztelt, de barátainak csak Gordonka), hogy "Jelen vagy". Erről a "Jelen vagyról" egyébként ők maguk sem tudják, hogy mit is jelent, de jól hangzik. Így jöttek meg hatalmas arccal október 23-ra és összeszedtek egy közepes tömeget maguk köré.

De tényleg! Nem úgy csinálnak, mint akik a Marsról jöttek? Vagy mint akik ártatlan bárány módjára idekószáltak valami távoli legelőről és rácsodálkoznak az országra: jé, itt kiégett legelő, kiapadt források mellett gyapjafosztott már minden jószág? Jé, itt eladósodott állam van?!?!!? Jé, itt tönkrement önkormányzatok vannak; jé, valutahitelbe és kamatcsapdába csalogatott tízezrek élnek?!?! Úgy csodálkoznak rá, mintha nem ők okozták volna mindezt? Mintha nem miattuk lenne pengeél-helyzetben egy nemzet gazdasága. Mintha nem miattuk lenne egy társadalom (illetve annak egy jelentős része) apátiában? Mintha nem ők okozták volna (már Fekete János nevű jogelődjükkel) mindazt a kilátástalannak tűnő kamatrabszolgaságot, amitől szenved egy ország? Mintha nem ők küldték volna a fiatalokat (vagy kényszerítették) külföldre dolgozni, diplomát, szakmát kamatoztatni?

Úgy csinálnak, mint akik a Marsról érkeztek és nem a Hajdú-bétből, a szovjet különleges kiképzést biztosító főiskoláról, a rablott Szemlőhegyi villából, a 2002-2010 közti bársonyszékekből, az amerikai felkészítő "előadói" körútról...

Necces. Mármint Tarlós István főpolgármester szerint Csurka István Hatodik koporsó c. darabjának üzenete, tartalma. A színművet az Új Színház tűzte műsorára nem kis hangzavar közepette. A darabról nem írnék. Majd ha megismertem, eldöntöm a magam álláspontját. Ami ugye egy vélemény a sok közül és nem biztos, hogy érdekli a közvéleményt. A főpolgármester viszont elolvasta, és így alakította ki véleményét tömören, amit egy televíziós kérdésre válaszolva osztott meg a nézőkkel: necces. A pingpongból érkező hétköznapi kifejezés jó néhány embert megbotránkoztatott. Mármint az egyik paranoia táborában.

Egyes, úgynevezett liberális véleményvezérek szerint felháborítóan lekicsinylő a necces jelző. Mi több: semmibe veszi a Holokauszt áldozatainak, túlélőinek, leszármazottainak érzékenységét. Magyar Fruzsina odáig ment véleményével, hogy (idézem), ennek a darabnak "nincs helye a szellemi-kulturális közéletünkben". Megint mások arról értekeztek, hogy ha ez a darab necces, akkor azt jelenti, hogy Tarlós szerint a német megszállást követő zsidóüldözés, Duna-part és deportálások is pusztán a "necces" kategóriába tartoznak.

Először a kifejezésről. Necces: az asztaliteniszben azt jelenti, hogy az ellenfél oldalára átütött labdánk érintette a hálót (Netz = háló, németül), de az még átpattant azon és érvényes az ütés. A laszti nem akadt fenn a hálón, pusztán súrolta a Netz-et, azaz necces, de érvényes, a szabályok keretei között maradt. Tehát főpolgármester úr (aki elolvasta a darabot) véleménye szerint Csurka történelmi-társadalmi drámája súrolja az érvényesség hálóját, de azon fenn nem akadt. Ez egy vélemény, amit lehet kritizálni, amivel lehet egyetérteni és egyet nem érteni: egyáltalán nem necces, simán átment, tiszta ütés volt. Avagy a másik ellenvélemény: nem csak hogy nem necces ez a labda, hanem sokkal inkább a hálóban is akadt, szabálytalan, érvénytelen, nem megy át a korrektség (pc.) határán. A paranoia véleményem szerint ott kezdődik, amikor a hol Szemere Bertalan egyenes ági leszármazottságát, hol zsidó identitását hangsúlyozó Magyar Fruzsina ex-katedra kijelenti: ennek a darabnak nincs helye a kulturális közéletünkben. Milyen alapon? Ha belegondolok, kijelentésnek következő fokozata lehetne, hogy a szerző további műveit illetve magát a szerzőt is töröljük szellemi-kulturális közéletünkből... Sőt, ha még tovább paranoizálom magam, akkor kijelenthető, hogy egyenest égessük el az író könyveit, verjük be a Csurka-könyveket áruló üzletek kirakatait. Ha elhatalmasodna bennem az üldözési mánia, akkor az idézett mondat már maga a vegytiszta kirekesztés, fasizmus. Kivétel, ha a néhány fős belvárosi értelmiség nevében zárja ki jó Magyar Fruzsina a szerző darabját, nem pediglen az összmagyar kultúrából. Ez esetben áporodott szobatudósok magánköreiből zárták ki a művet. A másik esetben a szélsőséges és magát liberálisnak becéző értelmiségi kör dögunalmas paranoiájával van dolgunk. Immáron huszonkettedik esztendeje.

A másik paranoia nem kevésbé itt liheg a nyakunkban. Huth Gergely, a Magyar Hírlap főszerkesztő-helyettese érezhetően féltő szerető módon véleményt írt arról a bugaci fesztiválról, ahol a türk-hun tudatú népek, Belső-ázsiai rokonaink adnak fergeteges minőségi találkozót egymásnak. A népművészetben, magyarság- és rokonságkultúrában gazdag rendezvény igazi lélekemelő program, amiből Huth Gergő véleménye szerint egész egyszerűen színvonalában is kilóg a Kárpátia zenekar. Kivált frontemberének két szám közt rögtönzött szemináriuma. A szerző sugallta vélemény szerint méltóbb lenne ehhez a magyarságünnephez és a vendégek programszínvonalához is a minőségi  magyar népzene, a jó folk-rock muzsika, nem pedig a Kárpátia által előadott kemény rock illetve Horthy-korszakbeli katonadalok egyvelege némi orbánozással, liberálbolsizással, mocskosbuzizással. Leszögezem, nincs az a jó magyar társaság, amiben egy-egy mulatozás közben ne dalolnának egy jót, Kossuth-nótáktól a népdalokon át egészen (kellő mennyiségű pálinkázás után) a revizionista indulókig. Jót tesz az a 90 év után is fájó Trinanon-sokk elviseléséhez, hogy aztán kijózanodva, leeresztve a gőzt hideg fejjel gondoljuk végig sebeink begyógyításának reális lehetőségeit.

A magát nemzetinek gondoló, de végtelenül ostoba, ocsmány indulatoktól hemzsegő paranoia ott kezdődik, amikor valaki diszlexiás módon meg sem érti Huth írásának lényegét, rögtön klaviatúra után nyúl és helyesírási hibáktól hemzsegő módon zsidózza, zsidóbérencezi, hazaárulózza a szerzőt. Egyesek meg is fenyegetik, arról értekeznek, mit kellene vele (és idézem) a "többi Orbán-kutyával" csinálni. Elképesztő méreteket ölt a két pogánnyal harcoló kurucokról elnevezett hírportál véleményező táborában a komentgyűlölet, verbálindulat, erőszakra uszítás. Utálom a szót, mert az ún. liberális paranoia egyszerű Bocskay-kabátomra is ráhúzta már azt, de itt tényleg megállja a helyét a kifejezés: Huth Gergő írását valóban náci indulatok kísérték az internetkurucok oldalán. És ez a másik paranoia, amely lám, egymást nem kis hatékonysággal kiegészítve támadja, sértegeti és nyíltan fenyegeti mindazt, ami józanul magyar, nemzetépítő, két lépéssel előregondolkodó. Legyen az nemzeti újságíró, színdarab, civil szerveződés, rendezvény, szabad vélemény, közösségépítés, vagy éppen nem hibátlanul, de felelősen lavírozó, paranoia-mentes kormányzás.

Tegnap este tankolni szerettem volna. Közölték, hogy elfogyott a gázolaj, a benzin és a kerozin. Kiürültek a készletek, de ne is várjak utánszállítást, mert most kapták a hírt, hogy az egész Földön kiürültek a készletek. Nincs több gázolaj. Jelezték, hogy átállnak abrak-, zab- és szénaforgalmazásra, a shopban pedig vásárolhatok bakpokrócot, viharlámpát, különböző fajta ostorokat, napelemes szekér-kiegészítőket és viharkabátokat. A szomszédos autókereskedés átállt, különböző fogatokat, szekereket, homokfutókat vásárolhatok a különböző igáslovak mellett. Jó hírként még elmondta az abrakárus (volt benzinkutas), hogy újraindítják a bezárt vagy visszasorvasztott vasútvonalakat, de már megkezdték a rég felszedett pályák újra lerakását is. Kimentem az utcára, ahol mindenki ráérősebb lett, az emberek köszöntek egymásnak, udvariasan előbbre engedték a hölgyeket és az időseket. Gyorsan leintettem egy fiákert, az állomásra hajtattam. Megtudtam, hogy 1879-hez hasonlóan kettő óra 18 perc alatt ér Budapestről Siófokra a vonat, ahol azonnal csatlakozással tudok átszállni a füredi gőzhajóra és egy perc híján három óra alatt vagyok Füreden. Nem is rossz, kiáltottam fel. Ez alig 27 perccel több,mint a XXI. század magyarországi vasútján. Mielőtt elfogyasztottam volna az állomás kockás terítős teraszos vendéglőjén egy hosszú lépést marhapörkölttel, a jegypénztárhoz siettem. A jegykiadó kisasszony rám mosolygott (amúgy az egész állomás személyzet nagyon jó kedvű volt. És újra megjelentek a barátságos hordárok is). A mosoly mellé azonban egy ajánlatot is kaptam: a MÁV tisztviselője elmondta, hogy egy éjszakai vonatozás alatt elérem a dalmát tengerpartot vagy az erdélyi Kárpát-kanyar hegyeit. A vonaton udvarias kocsikísérő hozza a reggeli kávét, péksüteményt, hogy jól induljon a nyaralásom a tengernél vagy a hegyek között. Ahol tetszik.

Aztán egyszer csak snitt. Hirtelen megint egy ideges benzinkúton találtam magam mosoly nélküli pultossal szemben. Az utcára már nem is volt kedvem kilépni. Ide látszott az elhanyagolt MÁV-állomás....

Egy vizsgára készülve valami teológiai álproblémával kellene foglalkozni. Egyenjogúság és társai. Mivel már azt is előírta valami brüsszeli bürokrata, hogy az ólban röfögő disznónak játékot kell biztosítanunk az állatok egyenjogúsága miatt, valahogy nem fűlik a fogam a témára. És különben is, itt van a foci eb. 

Az egész egyenjogúságra a közvetítések egyik magyar sörreklámja ráadásul rá is tesz egy lapáttal. A harminc másodperces szpot szerint csinos hölgyek dolgoznak a famegmunkáló gépeknél, egy mészárszéken és az utcai kandeláberhez emelt kosaras daru tetején. Merthogy foci Európa-bajnokság van, nemzetek felsorakozása, férfiak a lelátókon és a tévékészülékek előtt. Sörrel a kezükben. Csupa-csupa "avitt" dolog: nemzetek, harc a pályákon, trikolórok, szurkolói hangulat, férfiak a tévé előtt. Szerintem a legelvetemültebb feministák már írják panaszaikat a sörgyárnak.

Európa pedig olyannak látszik, amilyen lehetne, ha a semmirekellő celebek helyett sok-sok Tyton lenne az ikon. Tyton cserekapus. Lengyel, tehát hitvalló katolikus. Tytonnak a dolga az, hogy az első számú kapus mellett ücsörögje végig a foci eb-t. Tipikus cserekapus-sors. De Tyton esetét máshogy tervezte a Nagy Játékmester.

Istennek ugyanis úgy tűnik, tetszik a foci. Nézi-nézegeti, talán meg is mosolyogja a lengyel-görög nyitómeccs túlfűtött szurkolói hangulatát, forró stadionlégkörét. De tetszik neki, élőben nézi végig a meccset 22 játékos, 3+3 játékvezető és 60.000 szurkoló között. Aztán Isten gondol egy merészet. A tíz emberre fogyatkozott, a lengyelekkel szemben Varsóban vesztésre álló görögökkel először rúgat egy gólt a semmiből. Aztán Isten továbbszövi az eseményeket. Ahogy azt már az ó- és újszövetségi tudósításokból megszokhattuk, a leglehetetlenebb fickókkal kezd valami nagyot, valami merészet. A legkisebb (és kellőképpen) öntelt Józsefből mély érzésű kiválasztottat farag. Majd egy kis idő múlva a dadogó Mózest vezérré teszi. Egy másik alkalommal a legkisebb pásztorfiú, Dáviddal legyőzetteti Góliátot, a túlbuzgó, túlfűtött (ma úgy mondanánk fociszurkolói körökben, hogy "ultra"), kardot rántó Péterből és a gyilkos indulatú Pálból meg apostolt farag.

De ezek bibliai figurák, nem focisták, viszont a gondviselői recept ugyanaz. Itt, a focimeccsen Isten a görög egyenlítés után még viccesebb módon teker egyet az eseményeken. Először elintézi, hogy az első számú lengyel kapust leküldeti piros lappal (jogos), tizenegyest ítélnek a görögök javára és ezzel a Nagy Játékmester egyúttal mozgósítja Tytont. A lehetetlen figurát. A cserekapust. Aki elvileg úgy tervezte, hogy az eb-t a cserepadon nézi végig, majd elmegy nyaralni. Ezzel szemben Tytont kiszemeli Isten, mert a lengyel Tystonban olyan valami van, ami egyre nagyobb hiánycikk az öreg kontinensen. Kivált annak nyugati felében. Tyton beáll kiállított társa helyére és mielőtt a gólvonalra lépne, hogy várhatóan benyelje a görög tizenegyest (tíz büntetőből 8 és felet belőnek az ítélet-végrehajtók), váratlan mozdulatot tesz. Tyton lelke és látható sziklaszilárd akarata, hogy a váratlan mozdulat térdeplés legyen. Tyton letérdepel, keresztet vet és imádkozik. Tyton lengyel, tehát katolikus. Egy nemzet fia, ahol még a nagy többség templomba jár, a fiatalok zsúfolásig töltik az ifjúsági keresztény alkalmakat és zarándoklatokat. Tyton térdepelve tehát rövid imát mormol, majd megfordul és kifogja a tizenegyest.

Nemzeti pantheonNagymamám törékeny asszony volt. Örök vidámság, örök derű, már-már bosszantó optimizmus, valami megmagyarázhatatlan látszólagos naivitásba menekülés a szürke emberek szürke világa elől. Sokszor gondolhatták, akik nem ismerték, hogy Ilus néni, a debreceni zongoratanárnő molyrágta nyári csipkekesztyűvel egy kedélyes hölgy, aki soha nem lankadó lelkesedésével éli világát. Pedig mindez csak felszín volt, egy művelt és sok mindent látott, megélt asszony bölcs viszonyulása a megmagyarázhatatlan dolgokhoz, a megváltoztathatatlan tényekhez, az elkeserítő valósághoz és a feldolgozhatatlan fájdalmakhoz. Mert másképp beleőrült volna, belefáradt volna és belebetegedett volna mindabba, amit a vörös csillag erre a világra és a mi világunkra hozott 1948-ban.

Nagymamám hitte, ami szent, ami szép és ami valódi érték. Hitte Krisztust és szolgálta őt, amíg ereje engedte. Hitte a család fontosságát, az egyetlen és igaz befektetést a jövőbe. Földművesből huszárezredessé lett apja és Sárközy-anya szülei (kik a 80-as évek közepéig velünk élhettek) példáját látva hamar férjhez ment Fábry Zoltán felvidéki származású huszártiszthez. Házasságukat, szeretetüket és közös jövőjüket nem sokáig élvezhették, hiszen nagyapám hol a Don-nál, hol Erdélyben, hol Felvidéken szolgált, harcolt. Mégis, két évente egy-egy fiú gyermek érkezésével, négy fiúval ajándékozták meg egymást 1941-1948 között. Még sem lehettek szép nagy család.

A vörösök hatalomra jutásával előbb dédapámat majd nem sokkal később nagyapámat fogta le az ÁVH 1949-ben. Dédapám, nagymama édesapja hosszú börtönévek után jöhetett haza, nagyapám viszont soha nem láthatta újra fiait. Ahogy azt egy börtöntanú alapján a Magyar Nemzet cikkéből megtudhattuk, 1951 februárjában, idősebb Melocco Miklóssal együtt mentek Jézus nevével ajkukon, ártatlanul  a bitófa alá.

A vörös csillag soha nem válaszolt nagyanyámnak. Sztálin haláláig azt sem tudta, él-e vagy sem szeretett férje, majd 1953 után egészen 1989-ig nem tudta, hova vihet virágot gyermekeivel apjuk emlékére. Senki nem mondta el neki, párja, akit a háború miatt alig-alig láthatott, hol van eltemetve, mit követett el, mivel vádolták. Mint kiderült később, koncepciós úton hazaárulás volt a vád ellene és több száz mártírtársa ellen, akik hazájukért megjárták a keleti front poklát, hazahozták legényeiket, védték a dél-erdélyi határt.

A vörös csillag néma maradt. Soha nem mondta el, mit jelent úgy gyermeknek lenni, hogy szinte egy életre megbélyegzett vagy. Soha nem mondta el, hogy mit vétett 4 klottgatyás, mély szegénységben felnövő fiú, hogy apa nélkül, úgynevezett osztályidegenként nem valósíthatják meg igazán álmaikat. A vörös csillag nem tudott arra sem válaszolni, miért nem mehet egy fiatal ember kitűnő bizonyítványokkal építésznek, képzőművésznek és miért lehet "csak" egy vidéki iparváros nehézgépipari egyetemére betuszkolni. A vörös csillag soha nem mondta el, miért van állandó félelem, visszahúzódás minden vállalkozókedv, minden kezdeményezés, kecsegtető lehetőség közepette érett férfiemberekben, akik mindig visszahallják a hazai szót: jobb, ha meghúzod magad.

Egészen meglepődtem hétvégén a tihanyi Gödrösnél. Emlékszem, 2002 nyarán a hajóállomás felé vezető festői fasornál korzózva vágy-leltárt készítettem: három gyermekről, újjáéledő Balaton-felvidékről, éppen foci eb-t vagy olimpiát szervező országként minket irigykedve néző külföldi szurkolókról álmodoztam. Illetve a vesztes tavaszi választási vereséget követően ezeket az álmokat sirattam magamban. Úgy éreztem, hogy az MSZP-SZDSZ győzelmével valami olyasmit engedett be az ország, aminek helyrehozatalához talán kétszer annyi idő kell majd, mint amennyit garázdálkodik a honi baloldal. Mindehhez már-már elviselhetetlen zenei és - ami még igénytelenebb volt - locsogásáradat zúdult majd' minden hangszóróból, Sláger- és Danubius dobozból.

Egyébként, gondolom, mások is beleütköztek már a ténybe: kikerülhetetlenek ezek az ízlés- és gondolatbefolyásoló zenei "műhelyek". Akkor, 2002 nyarán különösen fájt a harsány zaj-zörej, hiéna szerű gúnykacaj-áradat, ami épp valamelyik kereskedelmi csatornából áradt, üvöltött, idétlenkedett bele a reggeli benzinkúton, újságosnál, boltban, délutáni kávéházban és ott, a balatoni strandok majd' minden pultjánál, büféjénél, de még a strandkasszáknál is. Tényleg, nem értettem és nem értem ma sem, miért van szüksége KISZ-táborok valaha volt gitárhőseivel, mesterkélt bájgúnárokkal, a szabadelvűség eredeti és nemes célú törekvéseit még csak nyomokban sem hordozó véleménydiktátorokkal kelni, utazni, tankolni, kávézni, vacsorázni, strandolni több millió magyarnak.

Sokszor meglepődöm néhány jobboldali ismerősöm boltjában, fogorvosi várójában, pultjánál is: ízléstelen műsorvezetők kínálnak jópofiságot és tucatzenét ott is, ahol az ember nem várná. Persze, nem kívánom, hogy a kereskedelmi, könnyed média kizárólag akadémikus nyelven szóljon és kizárólag a Csík zenekar - Ákos - U2 zenei ívben pörögjenek a lemezek, de azért lehetne igényesebben is.

Fül-üdülés határon túl

Erdélyt járva már külön kis listám van a hullámhosszokról, amit mindig magammal viszek. Az autó keresőével már-már rutinosan tekerek a határ közelében a Pártium Rádióra, aztán a kolozsvári Paprika "fülön csíp" (ez a csatorna szlogenje is), de a kincses város közszolgálatija is egészen remek és élvezhető. A Marosvásárhelyi Magyar Rádió magyar adásai egyenlőre zeneileg és műsorszerkezetileg is veri a magát kereső (és eredeti szignálját még mindig napi egy alkalomra sem találó) Kossuth Rádiót. Székelyföld pedig maga a felüdülés. Több székelyföldi városban a városonként nem ritkán 2-3 kereskedelmi, de a helyi patriotizmust még vicces reklámjaival is erősítő stúdió között nehéz válogatni. Leginkább akkor nőttek a szemembe nagyot az udvarhelyi rádiók fiatal munkatársai, amikor a Nyikó-menti árvízkor (2007) hallhattam saját fülemmel, miként mozgósítanak több ezer embert (köztük minket is) a székely anyaváros amúgy könnyed, de akkor vezető logisztikai szerepet vállaló szerkesztőségei. Ha valaki elfogultnak tartana az erdélyi magyar rádiók irányába, azt arra kérem, hogy hallgasson bele az interneten bármelyikbe - hátha felülbírálja álláspontját.

Egy dolgozatot kértek tőlem azzal a címmel, hogy Haza. Mit jelent számomra e négy betű, így együtt. A Kecskeméten megjelent kötetbe  több, falun élő honfitársunk fogalmazta meg ugyanezen címmel dolgozatait. Jómagam is.

Haza: számomra nem egyszerűen fogalom, mert élő, eleven, sokszor fájó és sokszor felemelő valóság. A Haza jelent megélt ajándékot, azaz élményt.

Egy fogalom élménnyé csak úgy nem lesz. Különböző megélt élmények azok, amelyek a Hazát is élő valósággá varázsolják. Megpróbálom összegyűjteni ezeket.

Először gyermekkoromban, nagyszüleim egykori falujában, Poroszlón éreztem, hogy a Haza élmény és valóság. A Cserőre bandukoltunk apámmal és unokatestvéreimmel, a nádas-sásas vizivilágba, a Tisza-tó lagúnáiba és siettünk haza, hogy meglessük a csendesen hazabandukoló csordát. Nem tudtam  8-10 évesen, nyaralásaimon, hogy mi az a Haza, de azt tudtam, hogy boldog vagyok, mert olyan országba születhettem, ahol vannak nádas-sásal vizivilágok, csendesen hazabandukoló tehenek, az aszfalton hangosan közlekedő fakerekű szekerek, nagydarab szomorú dacos egykori gazdák, akik mindig valami érdekeset mesélnek és mindig valami fontos mondatvéget elcsukló hangon elharapnak. Valamit magukba fojtanak, amiről nem tudnak beszélni: üresen hagyott templomot, elrabolt földet, téeszbe vezetett jószágot, elhitt hazugságot. Ezek a kemény emberek a mi népünk, szerettem, hogy köztük lehetek időnként és értem beszédjüket. Szerettem, hogy magyar vagyok. Ahogy szeretem a Haza jókedvű ajándékait is, amikor kalandos, méltóságteljes ajándékká válik a kalandos, méltóságteljes Tiszán szülőkkel, barátokkal, rokonokkal túrázva.

Gyurcsány Ferenc Demokratikus Koalíciója (DK) nem kapott frakcióalapítási jogot. Tovább csücsül a titáncsapat a parlamentben azzal a feldolgozatlan durcás lelkiállapottal, ami egy választás-okozta lelki frusztráltságból fakad: rájuk nem szavazott senki. Ez a feldolgozatlan durci leginkább amúgy Molnár Csaba fizimiskájáról leolvasható - vagy még inkább a volt szocialista képviselő hisztérikus megnyilvánulásaiban lehet tetten érni. Egy titáncsoport és gondolkodásmódja talán megbukott.

Pedig lehet úgy ülni a patkó ellenzéki oldalán, hogy arra büszke lehet az ember. Büszke lehet a független, de beválasztott egyéni képviselő a bejutás teljesítményére (Molnár Oszkár esete). Büszke lehet az olyan párt frakciója is, aki a megalakulását követő választásokon átlépve az 5%-os küszöböt, frakciót alapíthatott (ilyen volt a MIÉP, ilyen most  Jobbik és az LMP). Sőt, ha nem is lehet elégedett, de szégyenkeznie semmiképpen sem kell annak a pártnak sem, amelyik voksait megnövelve több szavazatot kapott, mint korábbi (esetleg győztes) választáson, de az még sem volt elég a diadalhoz (kormányalakításhoz). Ez utóbbira példa a Fidesz 2002-es veresége. Fájó kudarc volt, ráadásul 8 év után láttuk igazán, hogy az elvesztett 8 év valójában minimum két évtized morális, gazdasági, társadalmi válságot, lemaradást jelent Hazánknak. Egy valami azonban elvitathatatlan: kikapni úgy, hogy közben a népszerűség nem csökken, felettébb bosszantó ugyan, de nem jelenti a politikai süllyesztőbe kerülés állapotát.

Szégyenkezni oka annak van leginkább, akit egyszer (és mindenkorra) a választók nagy ívben lesz...avaztak. Akinek durcásan hisztis, hisztérikusan durcás, túlmozgásos és dölyfös, ugyanakkor mesterkélten populista, behízelgő modorát, stílustalan stílusát eldobták a választók. Vagy legalábbis illik meghúznia magát, levonni a közéleti tanulságot. Ezzel szemben Gyurcsány, Baracskai, Ficsor, Kolber, Molnár (ő egy ifjú titán), Oláh, Szűcs Erika és Vitányi (ő egy régi titán) úgy próbáltak frakciót (és a vele járó anyagi pluszt) gründolni maguknak, hogy valójában konkrétan rájuk senki nem szavazott. Listán bejutva váltak le az ugyancsak leamortizált MSZP köldökvezetékéről és progresszív útra lépve magányos bozótharcosként kell végigjárniuk a progresszív baloldaliság ki nem taposott ösvényét. 

Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ők, a DK valami olyasmit képviselnek, amit végleg eldobott, elfeledett a magyar választópolgárok túlnyomó többsége. Az a fajta morális mélypont, amit a szemkilövető megtestesít, ma emberi számítás szerint parlamenti küszöbképtelen. Frakció nélkül maradnak hát a titánok.

És jönnek a régi gárda ifjú titánai is. A divatjamúlt szocialista embertípus XXI. századi klónjai.  Igazi nemlehetmás-tekintettel, hivatástudattal átitatott ridegséggel jönnek. Mosoly mögötti hideg számítással. A Facebook-on jönnek. Hol másutt. Jól csengő és fontos szakokkal (amerikanisztika stb.), magabiztos kijelentéstudattal felvértezve. Hosszú, egyáltalán nem tanulási túlvállalásokkal meghosszabbított egyetemi évekkel a hátuk mögött. És iszonyú magabiztosan.

Vajh, mit kezdenénnek, ha alkotni kellene

Néha elgondolkodom, hogy ha egy Costa Concordia mondjuk a Csendes-óceánnál süllyedne el és tegyük fel, mind a 3000 utas kiúszna egy lakatlan szigetre, ahova csak 5 év múltával érne el a segítség, mit kezdene ez a sok titán. A sok 10 év alatt egy diplomáig elbulizgató színháztörténész, amerikanisztikás és egyéb fontos ember. Mert az ács házat építene a kőművessel. Az orvos gyógyítana, az óvónő és a tanító tanítana, de ők mi hasznosat tennének hozzá a társadalomhoz? Valószínű, mérget kevernének. Mondjuk a lelkekben. Ahogy teszik ezt a mi egyre kevésbé belakott szigetünkön, itt, Magyarországon. A méregkeverés legkedvesebb helye pedig nem más, mint a Facebook-laborja. Onnan szemezgettem.

Két idős ember ült a Veszprém belvárosi padon. Élvezték a kellemes napsütést és beszélgettek. Ezek a bácsik az idők kezdete óta ott ülnek a veszprémi padon és beszélgetnek. Az idők kezdete számukra 1969-70-et jelenti. Azt az időszakot, amelyben Veszprém történelmi bel- és óvárosát el kezdik bontani, robbantani, eldozerolni és felépül az ún. Cserhát városrész helyén az NDK-típusú belváros. Papp János vérszomjas megyei első titkár gyönyörű öröksége a megszüntetett vasúttal, felszámolt Csomai-stranddal és számos elpusztított polgári milliővel egyetemben. Mindegyik bácsi „a régi gárda kemény titánja”, ahogy azt Cseh Tamás örök soraiban fogalmazza meg az Illegalitásra mindig kész baloldali gyűlölet-figurákról.

A régi gárda párbeszél egymással. Siettemben csak el- elcsípek néhány mondatot. „Már minden vót ez az ember, csak akasztott nem”. „Volt már ez nagykövet, államtitkár, olimpiai elnök is, a keservit neki!”. „Olimpikon is volt, de csak csapatban.” „A fél világot bejárta a mi pénzünkön.” Csak úgy záporoztak  szavak, a mondatok. A régi gárda kemény titán-indulatai. Azok az indulatok, amelyek mögött még csak véletlenül sem a jogos vagy vélt sérelem, igazságérzet, hanem sokkal inkább valami megmagyarázhatatlan irigység, gyűlölet, agresszió, harag indulatai húzódnak meg.

Nincs jogom és indíttatásom, vallom Tarlóssal együtt, hogy megítéljem Schmitt Pált. Gondolom, kitalálták már: róla titánkodtak a régi gárda tagjai. Egyértelmű, hogy vállalhatatlanná vált helyzete. Ami bánt, az sokkal inkább az, amit tükröznek az idézett sorok. Az az indulat, amivel rávetik magukat egyesek Schmitt Pálra. Nem tisztem eldönteni, hogy mindig minden esetben szorgos munkával járta-e ki sikeres életútját Schmitt Pál, de miért ne gondolhatnám, hogy igen. Ahogy olimpiai aranyérme mögött is emberi és tisztességes teljesítmény állt, úgy diplomáciai karrierje mögött is állhatott az. Láthatóan, hallhatóan ez irritálja a kemény titánokat. És hány kemény titán van még ebben az országban? Hány ember, aki alig várja, hogy szomszédjáról, ismerőséről, falubelijéről, polgártársáról, egy vezetőjéről, egy beosztottjáról, egy vele egyenrangúról, teljesen mindegy kiről, valakiről, bárkiről, aki mögött sikeres élet, szép család van, kiderüljön egy hiba. Vagy egy bűn. Vagy egy súlyos hiányosság. És önnön pitiáner élete máris felmagasztalható, önnön sikertelenségei vagy kudarcai máris relativizálhatóak. Íme, a másik sem tökéletes. Mi több…  Süthet az irigység, forrhat az indulat, buzoghat a gyűlölet szabadon. Préda lett a másik. Bárki belerúghat. Ez az, ami félelmetes volt ott, a veszprémi belvárosban. És ez a sötét lelki bugyor, amire állandóan játszanak a régi titánok pártjai, mozgalmai, koalíciói, lehet másai. És ettől ördögiek ezek a titánok.